"Van ilyen! Nehéz teher – tereh – a szabadság, főleg mivel azzal is jár, hogy nem háríthatjuk másokra a felelősséget. A diktatúra maradványa az is, hogy úgy viselkedünk, mintha mindig különleges helyzetben volnánk. Régen mindig a pártkongresszus volt az alibi: nem lehet a szonettet lehozni, kényes a helyzet, kongresszus előtt vagyunk. De hát mindig kongresszus előtt vagyunk, még kongresszus után is, értelemszerűen. És ez ma is így megy, annyi különbséggel: a jobboldaliak úgy gondolják, amíg a miniszterelnök a miniszterelnök, addig egy lépést sem, még levegőt is csak véletlenül lehet venni, dolgozni pedig végképp nem lehet. Tényleg csökkentett habzású a dolgozásuk. Egyébként a kormányzaté is. Valahogy mindig csak a tervekről hallunk. De egy ilyen destruktív ellenzékkel és az érdekeit föl nem fogó néppel hogyan is lehetne. Mindig találunk valami okot – hol a labancok, hol a kurucok, az osztrákok, a komcsik vagy a posztmodernek, azok különösen veszélyesek –, hogy miért is nem végezzük el a munkánkat. Mindig különleges helyzet van. "Egyébként tényleg, de ha mindig, akkor nemde, sose... Itt például nem elég, ha az író ír mondjuk alanyban-állítmányban gondolkozva népről, nemzetről, valami különleges dolgot kell még csinálnia, gyújtó hatású beszédet tartania, vagy legalábbis leköpnie a miniszterelnök fényképét, hogy nemzeti érzelmeit és függetlenségét bizonyítsa. Holott a polgári értékrend kis dolgok gyűjteménye."
A teljes cikk: itt
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.