Most & itt 2009-06-10
Tizenegyedik évfolyam, harmincharmadik
(háromszáznyolcvanharmadik) csapás
Kígyótojás – 2.
Nem szokásom privatizálni, amúgy nem létező „írói munkásságom” hozadékával terhelni az olvasót. Most sem tenném, de hát nem szokványos időket élünk – ez az ország már több mint hatvan éve elszokott attól, amihez mostanában újból hozzászokni látszik.
Legutóbbi, Kígyótojás című írásomra a szokásosnál jóval több levél, hozzászólás érkezett. Ezekből idéznék most hármat – két rövidet és egy hosszabbat.
Az elsőt, egy teológustól származó idézetet több helyről is elküldték nekem. Persze, nyilván nem nekem címezték, hanem az un. politikai elitnek, bíráknak, ügyészeknek, s nem utolsó sorban a mi köztársasági elnökünknek.
Néhány évvel ezelőtt már olvastam ezeket a sorokat, akkor azt gondoltam: milyen szép, okos mondatok. Ma azt gondolom: milyen félelmetes, okos mondatok.
„Amikor a nácik elvitték a kommunistákat, hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor jöttek a szociáldemokratákért, hallgattam, mert nem voltam szociáldemokrata. Amikor a szakszervezetiseket vitték, csendben maradtam, hisz’ nem voltam szakszervezetis. Amikor a zsidókat, nem tiltakoztam, hiszen nem voltam zsidó. Amikor engem vittek el, már nem volt, aki tiltakozhatott volna.” (Matin Niemöller evangélikus teológus, egykori KZ lakó)
„When the Nazis came for the communists, I remained silent; I was not a communist. Then they locked up the social democrats, I remained silent; I was not a social democrat.
Then they came for the trade unionists, I did not protest; I was not a trade unionist. Then they came for the Jews, I did not speak out; I was not a Jew. When they came for me, there was no one left to speak out for me.”
Ez itt a második levél. Rövid és velős. Színházi ember, rendező írta.
Rájöttem a Jobbik előretörésének titkára. 1945 után - mint köztudott - a kisnyilasok a Nyilas Pártból beléptek a Kommunista Pártba. Most visszaléptek. Ennyi!
Most jön a harmadik. Hosszabb, mint az előző kettő, de nem hosszú. Mint a szövegből kitetszik, filmes ember tollából érkezett. Tudom, nem azoknak kellene elolvasniuk, akik most majd elolvassák. De talán mégsem szükségtelen megismerni egymás gondolatait, érzéseit. Már csak azért is, hogy tudjuk: remélhetőleg - még - mi vagyunk többen.
Sajnos bejött, amit előre megjósoltunk. A Fidesz kutyái elszabadultak. Nem szelíd ír-szetterek, hanem vad kuvaszok. Most már nagyobb a veszély, mint amit most fel tudunk fogni. Ezeket már nem lehet lekussoltatni. Már nem csak vicsorognak, látják a félelmet a szemünkben és harapnak. Még a Fidesz szemében is.
Filmezni készülök egy kis faluban. Azt mondja egyik cigány képviselő: jobb lenne, ha nem jönnék, mert nem akarnak feltűnni, híresek lenni, hátha őket nem is veszik észre a Jobbikosok, és nem küldik rájuk a Gárdát. Itt tartunk!
A mi politikusaink még mindig nem kapcsolnak. Azt gondolják ezek majd konszolidálódnak, mert másként nem lehet politizálni. Európa majd megneveli őket. Ott majd labdába sem rúgnak. Tévednek. Sok bajt, és sok fölösleges bajt okoznak majd. Meghurcolják majd a magyar nevet. Fogunk mi még szégyenkezni.
A politikusokkal az a baj, hogy nem ismerik a történelmet, a részleteket, az apróságokat, a gyűlölet kis kinyíló bugyrait. Felületes ismereteik vannak.
Hivatkoznak Hitlerre, de nem fogják fel, hogy az apránként adagolt gyűlölet, és a folyamatosan adagolt demagógia milyen pusztító, és hogyan szoktatja hozzá a népet az elfogadhatatlanhoz. Már nem csak a demokráciánkról van szó, hanem a szabadságunkról is, a cigányok körében már az életükről.
Tegnap este volt egy cigány témájú vita a klubban. Három roma vendég is érkezett egy kis zempléni faluból. Három erős kisportolt férfi.
Megkérdeztem, miért jöttek hárman.
Mi már csak így járhatunk, ha hosszabb útra megyünk, válaszolták. Érted ezt?
Ott áll előtted három Toldi Miklós, és csak így mernek elindulni Magyarországon.
Egy fiatal LMP-s csapat a Kossuth tér sarkán beszélgetett a kampányzárójuk után, köztük az én unokám. Négy kigyúrt Nagy-Magyarország térképpel dekorált dzsekis neki ugrott, letépkedték a kitűzőiket, széttépték és szétszórták a röplapjaikat, és bele üvöltötték az arcukba, hogy: Magyarország a magyaroké, jegyezzétek meg. A fiatalok dermedten álltak. Köztük egy Fideszes barátjuk, aki nem kapott levegőt a sokktól. Ezek nem a mieink, döbbent rá.
Nem kell itt cigánynak lenned, elég, ha szemüveges vagy, vagy szőke, gazdag, vagy szegény, fiú, vagy lány, olyan, akire azt mondják nem olyan, mint ők. Ez a fasizmus. Ébresztő!
Jót nevettem ma (még) a Klubrádióban beszélgető Bakáts, Vahorn, Para-Kovács trión. Bakáts kérdésére Para-Kovács azt mondta, hogy ebben a választásban a szabadság ellen szavazók győztek, azok, akiknek megmondták, hogy mire szavazzanak és nem kellett gondolkodniuk.
Erre Vahorn azt mondta, akik nem mondanak semmit, azokra miért szavaznának.
Egyrészt ez döbbenetes látlelet a kampányról, másrészt látlelet a nép tudati állapotáról, a szabadság vágy másodlagossá válásáról, illetőleg a vezérkeresés szörnyű tudatlanságáról.
A népet nem lehet leváltani! (Brecht)
De felvilágosítani lehet! (Széchenyi)
Hát, barátom azt hiszem, igazad van, nem sopánkodnunk kell, hanem szólni, írni, felszólalni, tenni, amit lehet. Amíg lehet.
Föld S. Péter
