WASS ALBERT: JÖNNEK!

A RÁDIÓ MELLETT ültünk és vártuk a híreket. Sem kezünk, sem agyunk nem foglalkozott semmivel.
Csak éppen ültünk és néztünk magunk elé, mint ilyenkor mindig, egy képre, vagy a szőnyeg
valamelyik mintájára akasztva tekintetünket, azzal a fásult apátiával, melyet mint vastag kérget aszalt
lelkünk köré a fölénk súlyosodó történelem fülledt várakozása. Vártunk. Huszonkét évig észre se
vettük, hogy várunk, hogy ezért a várakozásért nem haladt semmi úgy, mint kellett volna, hogy csak
kapkodtunk, szinte céltalanul, ehhez és ahhoz. Huszonkét évig észre se vettük, csak ebben az utolsó
évben döbbentünk rá a valóságra: hogy várunk. Élünk máról holnapra és várunk, terv és cél nélkül
visszük dolgainkat, csak éppen, hogy meg tudjunk élni ma, mert a holnap már valami furcsa
várakozás ködébe vész, mely ha nem lenne: értelmét vesztené a létezésünk ezen a világon.
Ebben az utolsó évben, hogy a maga teljes egészében ráeszméltünk erre a csökönyös várakozásra,
már valóban nem is akartunk egyebet tenni, csak várni. Hétköznapi kálváriánk: küzdelem az egyenlő
jogért, hajsza az igazság után, ácsorgás összeharapott fogakkal könyörtelen hivatalokban, a
házkutatások úgy peregtek le kifeszített közönyünkön ebben az évben, mint vastagbőrű vadkanról a
serét. Már nem törődtünk semmivel. Vártunk valamit. S ez a valami a levegőben volt, úgy hevert
fölöttünk, mint tikkadt mezők fölött a záport hozó felleg.
Aznap éppen az adóhivatalban jártam, egy sérelemre kerestem orvoslást. Kínos és felesleges
küzdelem volt, egyik terpeszkedő nagyúr a másikhoz küldött, s a sok hivatali szobában úgy elkallódott
az igazam, hogy nem sikerült megtalálnom. Keserű hangulattal tértem haza. A hivatalok kiakasztott
propaganda-térképei, a sok vastag betűvel ordítozó szólam, ilyenek, hogy "egy barázdát sem!", "nincs
sem adni, sem kapni valónk", "Románia a románoké", s a sok céltalan vitatkozás az adóm körül úgy
összezavarták a fejemet, hogy úgy éreztem, mintha egy nagy poros padlás lenne a világ, melyben
ezerféle összehalmozott ócskaság között kellene megtalálnom a helyemet.
A vonat tele volt katonákkal, hangosak voltak és veszekedők, szidták a magyarokat s belekötöttek
mindenkibe, aki magyarul beszélt. Nem volt különbség másod- és harmadosztály között, mindenki
oda szállt fel, ahová tudott, s még a lépcsőkön is emberek ültek. Láttam néhány szakállas, rongyos,
sovány embert civilruhában, akik szótlanul álldogáltak a folyosókon, azokról tudtam, hogy magyarok,
akiket kényszermunkából eresztettek haza. Én is ott szorongtam közöttük, nem beszéltünk, csak
éppen összenéztünk néha, ha nagyon szidta a fajtánkat valaki, s tekintetünk ilyenkor szeretettel és
sírva ölelkezett össze. Az öklünk egy kicsit összeszorult s néha sóhajtottunk.
Csak olyankor néztünk körül a tömegben, ha hallottuk a durva ordítást: vorbiti romaneste! Beszélj
románul! Ilyenkor kereste szemünk a bajbajutott testvért, akire a szitkok ömlöttek s néha ütlegek is.
Helyet szorítottunk neki magunk között, s lassan az egész folyosó magyar lett, tömve kopott, szomorú
emberekkel.
Így utaztam azon a napon. Ütődött voltam és fáradt, mire hazaértem, de nem volt ebben semmi
különös: éveken keresztül ütődöttek voltunk és fáradtak, mikor a kinti világból hazatérőben beléptünk
otthonunkba.
Ültünk a rádió körül s vártuk a híreket. Március óta megszoktuk így körülülni a rádiót, és közönyös
arccal, de pattanásig feszült idegekkel várni valami csodára, ami egyszer előpattan majd a
hangszóróból és megtölti örömmel a szobát körülöttünk. A feszült idegek didergő levegőjét éreztük,
tudtuk valamennyien, hogy tavasz óta egyre békétlenebbek lettünk, s azért vigyáztunk, hogy ne
szóljunk egymáshoz semmit.
Napok óta, hetek óta a rádiót hallgattuk. Mindenről tudtunk, ami odakint történt, felcsillanó reménnyel
vártuk a turnuseverini tárgyalásokat, örvendtünk és remegtünk egyszerre, minden hír összerázott, ami
onnan jött, s amikor a tárgyalások hirtelen megszakadtak, összeharapott fogakkal vártuk, hogy na,
most... na most!...
Tudtuk aztán, hogy tanácskozások folytak Bécsben, s öröm és aggodalom, remény és kétség között
hajoltunk nap-nap után a térképek fölé... talán így... talán úgy...
Most ott ültünk megint és valami kemény szikla feszítette mellkasunkat: tudtuk, hogy megtörtént már
a döntés Bécsben, tudtuk, hogy ismeretlen emberek egy percre kezükben forgatták a sorsunkat...
imádkoztunk magunkban, hogy legyen a lelkünknek olyan szuggesztív ereje, mely képes legyen egy
pillanatra befolyásolni az ismeretlen kezet, amelyik talán most húzza meg a vonalat, mely számunkra
életet jelent, vagy halált...
Ültünk mozdulatlanul, s egyetlen kifeszített acélhúr volt a lelkünk, minden pillanatban készen arra,
hogy éleset süvítsen és aztán elpattanjon. Ültünk, és a szemünk az óramutatót figyelte, mely lassan
bicegett át a másodperceken, közömbösen és érdektelenül, s nyújtotta az időt, mely szürke volt s
ráragadt a gondolatainkra.
Aztán megszólalt a rádió. Éreztük... nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig
olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölyött a
semmi, s a szikla inogni kezdett...
Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve
markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt:
- Kötegyán... Várad alatt... Gyalu alatt... Kolozsvár alatt... - Kolozsvál északkeletre fordul...
Szentgotthárd... alatt... Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott... s mondta tovább. . .
- Köbölkút... Bánd... Nyárádtő... Bahvásár...
Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi
súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a
rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a
térkép körül, izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk semmit.
Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy
fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval,
hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat,
hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli
dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel.
Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek,
délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne
tudjanak egymástól soha elszakadni...
Azon az éjszakán nem aludtunk. Csak feküdtünk nyitott szemmel a sötétben, s a gondolataink -fekete
szárnyú baglyok - végiglátogattak barátot, rokont, ismerőst...
A ROMÁN CSAPATOK tizennégy nap alatt ki kell ürítsék az átadandó területet...
Tizennégy nap... milyen végtelenül hosszú idő! Huszonkét év eltelt valahogyan, de ez a tizennégy
nap, úgy éreztük, nem fog eltelni soha.
Másnap, már kora reggel, felkeresett a csendőrőrmester. Gyanakodva mentem ki eléje az udvarra,
megszoktam, hogy az ilyen látogatások, ha nem is hoznak mindig valami kellemetlenséget, de
bizonyos anyagi áldozatokkal járnak.
Nem volt kimondottan rossz ember az őrmesterünk, de román csendőrőrmester volt, s kék
egyenruhája elég volt arra, hogy aggodalmat keltsen. Hol ez kellett neki, hol az. Többnyire bor, fa,
gabona, malac vagy fuvar. Az is megesett, hogy szabad választást engedett: adjon az ember neki,
amit éppen akar. De valamit adjon.
Alacsony beesett mellű kis ember volt, s csak tavasz óta nálunk. Besszarábiából lökte ide a
történelem, asszonnyal s két apró gyerekkel együtt. Egy román parasztházba rendezkedett be, hama-
rosan meglátszott a házon, mert még piszkosabb lett, mint addig. Az asszony alaktalan színes
ruhákban járt, melyek többnyire pecsétesek voltak. Zsíros haja borzoltan lógott utána, s egész nap
járta a falut tojásért, lisztért, főzelékért. Napi kosztjukat a parasztok adták össze jó bánásmód és
szabadabb lopás reményében. A két gyermek ott játszott egész nap a falu utcáján, maszatosak
voltak, s orrukból állandóan két piszkos kanális szivárgott.
Többször panaszkodott az őrmester, hogy kevés pénzt ad az állam, nem tudja belőle élelmezni a
kéttagú legénységet sem. Az a kevés is többnyire elkésve jön, s ha az emberek nem segítenék,
bizony rossz sorsuk volna.
Ott állt az udvaron, s igen erősen gondtelt volt az ábrázatja.
- Igaz, amit a faluban beszélnek - kérdezte -, hogy Németország odaadta fél Erdélyt a magyaroknak?
- Igaz - mondottam neki, amennyire lehetett, szelíden és tapintatosan. - Mondta a rádió?
- Mondta. Hátrataszította homlokán a kék tányérsapkát, s megvakarta a fejét. Ahogy néztem
szegényt, szinte hogy erősen megsajnáltam. Gyomorbajos képén a ráncok nagyon mélyeknek
látszottak, s erősen hamuszürke színezetük volt. A gond s az aggodalom csőstül termett rajta.
- Aztán itt megy éppen a határ? - tudakolta tovább szapora pislogással.
- Ott ni - mutattam a déli dombgerincre.
- Akkor ez a falu Magyarországnak marad? - Ez annak.
Köhhentett néhányat s a fejét megint csak megvakarta. Egyik lábáról a másikra állt, s olyan volt
éppen, mint a hontalan keserűségi ha emberbőrbe szabadul.
- Én akkor alighanem el kell menjek innét!
Ebben én sem kételkedtem. Még sóhajtozott a jámbor egy keveset, s én azalatt emlékeimben
turkáltam. Bizony, annak idején a mi csendőreink nem ilyen simán búcsúztak el állomáshelyüktől. Vér
volt és halál az ő búcsúztatójuk, nem csöndes fejcsóválgatás.
Búcsúztában megkért még, hogy ha rendeletet kap a távozásra, adjak neki egy szekeret. Szívesen
megígértem. Nagyobb örömmel fuvart még nem adtam román csendőrnek, mint ezt.
Alighogy elcsoszogott, előóvakodott a csendőrkáplár, egy hoszszú sovány ember, valahonnan Dés
melletti faluból való. Elpanaszolta, hogy három nap óta nem evett rendes ételt, sem ő, sem a katona.
Az őrmesternek nincs pénze, s az emberek sem szívesen adnak most, hogy fordul a világ. Ő úgyis
megszökik - jelentette ki -, otthon családja van s azok is éheznek. Most már úgyis mindegy, csinálja
tovább az őrmester egyedül, ahogy tudja.
Aznap a káplár, a katona is nálam ettek a konyhán. A katona még aznap éjjel hazaszökött. Annyi
hazafias érzés volt benne, hogy az egyetlen értéket, amit Romániától kapott, a fegyvert, otthagyta a
kerítésnek támasztva, az őrs előtt. A káplár már prózaibb volt. Ő, midőn társát követte másnap,
emlékül a fegyvert is elvitte magával.
Attól kezdve az őrmester jóformán ki sem mozdult a házból. Mikor két napra rá valami lopási ügyben
felkerestem, ott ült az asztal mellett részegen s előtte egy fél üveg pálinka.
- Nem megyek én sehová - mondotta, mikor előadtam a kérésemet -, még a végén agyonütnek. Én jó
ember vagyok és szeretem a békességet.
Aztán megkért, hogy küldjem hozzá éjszakára a vadőrömet, mert úgy mégis csak biztonságosabb.
A FALU olyan volt, mint a hangyaboly, ha belelép az ember. Senki nem dolgozott, csak nyüzsögtek
ide-oda, egyik kaputól a másikig. A románok szidták a királyukat s a minisztereit, amiért eladták őket a
magyaroknak. Szegények úgy képzelték el, hogy Teleki és Csáky egy-egy nagy köteg bankót
nyomtak őfelsége zsebébe, valamit kaptak abból a miniszterek is, és így csinálták meg a vásárt. Ugy
érezhették magukat, mint az a tulok, akit a vásáron eladnak a mészárosnak, előbb köpködve és
esküdözve, hogy így folyjon ki a szemem, ha ennyiért odaadom, s úgy száradjon le a kezem, ha
többet adok érte, s végül aztán összecsapkodják a tenyerüket, és a tulok mehet.
Hírek jártak kapuról-kapura, amelyeknek rendesen nem volt gazdája, s úgy csatangoltak a felizgatott
kedélyek között, mint gazdátlan ebek, akiket a sintér fog el a végén.
- Pópa Mán felfegyverezte a némai románságot, s megesküdött velük, hogy porrá égetik
Szamosújvárt, s élő magyart nem hagynak sehol!
- A katonaság nem engedelmeskedik, s nem hagyja el a határt! - Meglássátok, forradalom lesz!
A nyugtalanabbak már arról is beszélgettek egymás között, hogy ki kell élesíteni a kaszákat, mert
jönnek a vasgárdisták, s akkor jaj lesz a magyaroknak. Magyarországot pedig elveszi az orosz.
Nem volt nehéz a lelkiállapotukat megértenem. Huszonkét éven keresztül dicsérték nekik
Nagyromániát, az ország katonai erejét, történelmi jogait, huszonkét éven át vérükké vált a hazugság,
úgy tudták, hogy Erdélyben nincsenek is magyarok, csak éppen néhány betolakodott jövevény s
néhány izgága mágnás. Az "egyetlen barázdát sem', a "nincs mit adjunk" jelszavak kerekké hizlalták
bennük az önérzetnek koszorúzott dölyföt, s nem tudtam egyébre gondolni, mint a nagyidai
cigányokra, pontosan olyanok voltak a mi románjaink is.
Még az első napon feljött hozzám egyik falubeli főemberük, bizonyos Pétra, egy kis köpcös, sunyi
ember, akinek úgy vigyorog mindig az arca, mintha harapni készülne. Ez a Pétra huszonkét évvel
ezelőtt vetődött felszínre, mikor a zavaros idők elkezdődtek, s azóta szépen megtollasodott. Többször
volt bíró, éppen a kisajátítások alatt is, amit nem mulasztott el persze kellőleg kihasználni,
gyarapodás szempontjából. Kellemetlen kis varangy volt úgy általában mindig, sohasem
rokonszenveztem vele túlságosan. Ha valahol összetalálkoztunk, mindig valami nyálkás, ragacsos,
hideg holmi jutott az eszembe, valami névtelen, de undorító képzeletbeli anyag, aminek látása
csömört idéz elő. Nem tehetek róla, de ahogy mondani szokás: nem volt az esetem. Bajt is hozott rám
többször. Mivel szemben lakott a kapunkkal, őt bízták meg a hatóságok azzal, hogy titokban
megfigyeljen, s ezt a munkát határozottan szorgalommal végezte. Nem jöhetett vendég a házunkba,
hogy arról tudomást ne szerezzenek. Hadbíróságot és házkutatást köszönhettem ennek a
pattanásszerű kis emberkének, s így érthető, hogy nagyon a szívemhez nőtt.
Feljött tehát, alattomos és sunyi vigyorgással az arcán, s jóreggelt köszönt.
- Mit mond a rádió? - kezdte.
- Semmit - mondottam -, nem mond az semmit.
- Igaz, hogy Bécsben úgy akarják, hogy nálunk legyen a határ? - Olyasmit hallottam.
- De azt is beszélik, hogy lelőtték a királyt s a minisztereket! - Nem hallottam róla, de megtehették azt
is.
- Tudja, mit mondanak? Hogy azért tettek minket is Magyarországhoz, mert volt a bizottságban egy
úr, aki sokat vadászott itten...
- Lehet... - feleltem jelentősen és titokzatosan, ami egészen megzavarta a pattanást.
- Hm, khm - huzogatta a nyakát -, khm... - nem tudom, azért hogyan fogják megcsinálni ezt a dolgot...
nem fogjuk engedni... a katonák nem mennek el a határtól, s még forradalom is lehet...
- Nem baj az - vigasztaltam szegényt, mert láttam, hogy nagyon szívén viseli ezt az ügyet-, akkor
majd nyomnak egyet rajtuk. - A románokon?
- Talán éppen azokon.
A pattanás pislogott szaporán néhányat, azután kivágta:
- Akkor háború lesz. Voltunk már Budapesten. - Mi is Bukarestben.
Kicsit még gyönyörködtünk egymásban, ahogy az igazi jóbarátokhoz illik, akik az élet minden
kérdésében tökéletesen megegyeztek már. Aztán Pétra megbillentette a kalapját és hazament. Alig
telt el néhány óra, már ott volt helyette az őrmester. Még gondteltebb volt, mint azelőtt, s idegesen
kopogtatta fatokos pisztolyát.
- Nem jó sokat beszélni - tanácsolta ráncolt homlokkal -, nem jó. Nem lehet tudni, mi lesz. Úgy
hallottam, az oroszok megtámadták Magyarországot. Csak azoktól őrizzen meg az Isten. Tudod, mit
csinálnak azok? Megölnek mindenkit. Először az urakat, aztán a papokat s aztán a többit. Én tudom.
Én láttam Besszarábiában.
Rágódott az emlékein, aztán megint csak visszatért hozzám.
- Azért mondom, nem kell most beszélni. Az emberek bolondok, s ki tudja még, mi lesz. A faluban
pedig ne járkálj mostan. Én csak egyedül vagyok a poszton, nem tudlak megvédeni.
Még kért egy liter pálinkát, azután elment. Egyik oldalán zsebébe gyömöszölt pálinkásüveg, másik
oldalán fatokos pisztoly. Emberséges és megnyugtató látványt keltett.
Délután leballagtam a rétekhez, ahol már reggel elkezdtük volt a sarjúkaszálást. A falu illedelmesen
viselkedett, mint vizsga előtt a gyermek. A románok is megemelték tisztességtudóan a kalapjukat,
ahogy mellettük elmentem. Csak éppen a fiatalok nem köszöntek, de azoktól nem is vehettem
rossznéven. Megértettem őket nagyon is. Itt nőttek föl, Romániában, s az iskolában egyre csak Stefan
cel marét és Mihály viteazut hallották emlegetni. Meg aztán, hogy Erdély nem is volt soha a
magyaroké, csak éppen tévedésből egy kevés ideig, s hogy magyarok nincsenek is itten, s ha mégis
lennének néhányan, hát nem is magyarok azok, csak elmagyarosodott románok, kik megtagadták a
dicső ősi eredetet. Így aztán nem is csudálkoztam azon, hogy nem köszöntek nekem. Én se szeretek
köszönni az olyan románnak, aki minden ok nélkül magyarnak nevezi magát.
Ahogy a falu hajlatához értem, összetalálkoztam az öreg Jószup bácsival. Fehérhajú s fehérbajuszú
öreg ember ez a Jószup bácsi, csöndes és nagyon békességszerető, akivel gyakorta beszélgettem el
régebben is, ha összekerültünk valahol. Kaszával s gereblyével a vállán jött a rétek felől, kicsit
hajlottan és lassú járással, ahogy az vénemberhez illik.
Köszönt. Én is köszöntem.
- Mi újság, Jószup bácsi? - kérdeztem merő kíváncsiságból, mert tudni szerettem volna, miként
vélekedik a dologról.
- Szép sarjú van-felelte nagyon józanul az öreg-, csak be kell hordani hamar, nehogy elvigyék a
katonák.
Igazi paraszti tárgyilagossággal mondta ezeket, s ez tetszett nekem, mert erő és belenyugvás
egyszerre lakoztak nagy egyetértésben ezekben a szavakban. Tudtam, hogy mire gondol az öreg,
inert katonák abban az időben nem voltak, mégis feltettem a kérdést.
- Miféle katonák?
- Hát akik majd átmennek itten. Meg akik jönnek. Mert a katona katona, tudom én azt. Ha szép sarjút
lát, fogja s viszi. Minden katona egyforma.
Mosolyogva mondotta ezeket s ezért tovább kellett tapossak a lelkében, hogy meglássam, milyen
mélyre ér le benne a józanság. - Magyarország lesz itt újra, Jószup bácsi!
Lehet, hogy tapintatlan mondás volt ez tőlem, így hirtelen, de az öreg nem vette zokon. Vállat vont,
mintha nem is érdekelné erősen ez a kérdés.
- Hát... éppen hallom. Azt mondják. Úgy akarták az urak, Ausztriában. Az asszonyok mind jajgatnak,
hogy jönnek a magyarok, s mi lesz velük. Mi hogy legyen? Amit az Isten adott nekik, ezentúl is úgy
fogják használni, mint eddig. Nézd meg, ők lesznek az elsők, akik bebújnak a magyar katonákkal a
szalmába. Tudom én azt, ismerem én az asszonyokat. Aztán mit bánják ők, hogy ki jön, mi jön? Aki
jön, az jön s itt lesz. Urak dolga. Tőlem jöhet, aki akar. Tudom, hogy sem a kaszámat, sem a
gereblyémet nem veszi ki a kezemből, hogy helyettem kaszáljon és gereblyéljen. Ezentúl is csak mi
fogjuk a málét kapálni s a réteket kaszálni, ezentúl is fogunk adót fizetni, s aki akar, pálinkát iszik,
fehérnép után jár... aki nem akar, nem teszi. Nekünk igazán mindegy lehet. Az uraink pedig már
éppen eleget loptak.
- Tudod, uram - sitt lehalkította a hangját és körülnézett az utcán, hogy nem hallgatja-e valaki a
beszédet, amit mondani készült -, tudod, ezért kellett elpusztuljon Románia. Mert mindenki csak
lopott. Felhúzta a nadrágot, hivatalba került s lopott. Szét lopták egész Romániát. Na. Úgy mondom,
ahogy van. Csak lopás, lopás, lopás. Senki nem gondolt az országgal. Mindenki csak igyekezett
megtömni a zsebét. Hát most ott van. Én bizony nem sajnálom. Nem félek se a magyaroktól, se a
németektől, sem az oroszoktól. Tőlem jöhet akármelyik. Egyik sem fogja kivenni kezemből a kapát,
hogy málét kapáljon helyettem, az biztos.
Köszönt, rántott egyet a kaszán s a gereblyén, azzal ment tovább. Sokáig néztem utána. Ahogy a
barna őszi délutánban a falu házai között tovadöcögött, olyan volt éppen, mint maga a hajlott, bölcs,
egyszerű termőföld.
Kívül a falun, alig hagytam el az utolsó házat is, egy asszonyt látok loholni a nyomomba. Úgy
igyekezett szegény, mintha lelke üdvössége függött volna attól, hogy velem szólhasson.
- No mi a baj? - vártam meg a törökbúzás széliben, mert láttam, hogy igen nagy bánatja lehet.
Kendője csücskit szorongatta az orra alatt, s a szemén is látszott, hogy a sírást éppen csak az én
kedvemért hagyta abba.
- Hát bizony, van baj sok -sóhajtotta, s újra sírni kezdett olyannyira, hogy meg kellett kérjem, hagyja
abba az én kedvemért még egyszer, ha már az előbb meg tudta tenni.
Idősebb román asszony volt a szegénység közül, ismertem jól, járt napszámba hozzánk, s a fia is,
míg nem vitték el katonának, ott dolgozott az igáslovak körül. Csak nyomogatta a kendő csücskit az
orrához, s úgy nézett fel rám szipogva, mintha engem küldött volna az Isten azzal a feladattal, hogy
megvigasztaljam a síró asszonyokat.
- Hát bizony, van baj sok-öltögette szipogva a szót-, s jöttem, hogy szépen megkérjem a mariászát,
mert nem voltam én rossz asszony soha, mindig jöttem a kertbe dolgozni, ha hívtak, s a fiam is, míg
el nem vitték katonának, ott dolgozott az udvarban, hűséges volt és szorgalmas szegény...
- Eddig igaz - nyugtattam meg -, de most lássuk, hogy mi kéne?
Nagyot fohászkodott, ahogy a szavakat rendbe szedte célszerű felelet céljából.
- Várj, mariásza - kezdette el akkora ijedelemmel, hogy magam is megrettentem tőle -, azt beszélik a
faluban, hogy felgyújtod a románok házait mind, s azért jöttem, hogy megkérjelek, az én kicsi
házamat ne gyújtsad föl, mert mi lesz akkor velem... s a fiammal... inkább teszek néhány napszámot,
s a fiam, ha hazajön, beáll újra a lovakhoz... bühühühű...
Néztem a szegény asszonyt, aki olyan keservesen sírt a maga kis kunyhója iránti aggodalomból,
hogy azt hittem, egész Nagyromániáért nem sírt olyan mély és igaz fájdalommal senki. Néztem és
azon gondolkoztam egy pillanatig, hogy mit mondjak ennek az asszonynak? Szerettem volna elkapni
a gazembert, aki ezzel a gyalázatos híreszteléssel falunk békéjét és csendjét felkavarta. Olyan
istenes két pofont kentem volna le neki ott abban a percben, hogy úgy csörögtek volna szájában a
fogai, mint tél idején a szánkazörgők a lovak nyakában. Fertelmes és undorító merénylet volt ez a
békesség s az egyetértés ellen, nem is születhetett meg, csak olyan ember fejében, aki nadrágot
hordott és várost viselt a fejbőre alatt.
Hangosat nevettem. Pedig káromkodni, vagy sírni szerettem volna, olyan borzasztó volt. De
elképzeltem magamat, ahogy házról-házra járok egy kanna petróleummal és egy skatulya gyufával,
és gyújtom fel a falut.
Nevettem. Az asszony előbb csodálkozva nézett fel rám, azután letörülte a könnyeit s nevetett ő is. S
a koraőszi ég párás fátylain keresztül a délutáni napfény is nevetett, de a nevetése olyan volt éppen,
mintha sírni akart volna.
MAGYAROK kaszáltak a réten. A levágott sarjú békés illata úgy lengte körül őket, mint szelíd és
jószagú palást, amit a munka terített a vállaikra. Kaszák sercentek és csillantak az öregedő fényben.
Rendek nyújtóztak végig a rét sima szőnyegén, s az emberek, ahogy csöndes békességgel s
előrehajlított testtel a kaszát lendítették, mintha egy boldog jövendő ígéretével beszélgettek volna.
Mikor megláttak, úgy gyűltek egyszerre körém, mintha pap lettem volna, a rét pedig templom.
- Hát igaz-e? Gyünnek a mieink? - Jönnek - feleltem nekik.
Csillogó szemükbe néztem és éreztem, hogy az én szemem is éppen olyan erősen csillog, s ha eddig
nem tudtam volna eléggé jól: abban a percben meg kellett volna érezzem, hogy mit jelent magyarnak
lenni. Elsősorban jelent örömet, mindazt az örömet, ami becsületes szándékban s a munkában
megterem, meg azt az
örömet is, hogy az igazság mindig erősebb a hamisságnál, még akkor is, ha hosszú ideig
szemérmesen eltitkolja erejét. Második sorban jelent büszkeséget, hogy bírni tudtuk a szenvedést,
amit azért rakott Isten a vállunkra, hogy általa megerősödjünk egyrészt, másrészt pedig tanuljunk
belőle és igazságosabbak tudjunk lenni másokkal, mint azok voltak velünk. Jelent még erős és
jókedvű elhatározást is, hogy no világ, most aztán csudálkozz, ha újra kezembe veszem a kaszát. De
ugyanakkor bánatot is jelent, igaz testvéri bánatot azok miatt, akik számára továbbá is a remény
marad magyarságuk egyetlen vigasztalása. Ennyi mindent jelent magyarnak lenni, és éppen az a
szép benne, hogy örömet is és bánatot is, büszkeséget is és erős elhatározást is egyszerre jelent.
Talán még . sok minden mást is jelent, de nem volt időm sokat gondolkozni rajta, mert a magyarok ott
a réten olyan izgatottan rázták felém lelkük tarisznyáit, mely tele volt vágyakozással, reménységgel,
kétséggel és aggodalommal, hogy őket kellett figyeljem tovább.
- Jaj, vajjon igaz?...
- A románok azt mondják, hogy nem engedik...
- Majd engedik ő kelmék, csak szóljanak egyszer az ágyúk... - Azt mondják, hogy lelőtték a királyt s a
minisztereket...
- Jönnek a vasgárdisták, és azok nem adják Erdélyt... - Hát ne adják! Majd elveszik tőlük!
- Azt mondják, ha át kell adni, magyar itt életben nem marad... - Vajjon nem hoznak nekünk fegyvert
odaátról, repülőgépen? - Hoznak nyavalyát...
- Hagyják, hogy elpusztítsanak? - Háború lesz...
- Hadd, hogy legyen!
- Legalább megtudják ők is, hogy mi az! - Minket megölnek addig...
- S azokat, kik kényszermunkán vannak... - A templomunkat fel akarják gyújtani!
- A tiszteletes urat már megfenyegették...
- Há kasza nincsen? S fejsze? S ásó? S csákány?
Néztem őket. Mintha egy apának gyermekei lettünk volna. Hallgattam beszédjüket, melyben kétség
és aggodalom küzdött a reménnyel. Évszázados kétség, évszázados aggodalom és évszázados
remény. S ahogy néztem őket, úgy jutott az eszembe minden, mintha egy mozgóképszínházban
lettem volna, melynek lepedője az én lelkem volt, masinája pedig az agyam, mely a képeket sorra
vetítette a lelkemre.
Mindent, amin ez a nép huszonkét esztendő alatt keresztülment, megláttam újra, az első borzalmaktól
az utolsó csendőrőrmester önkényeskedéséig, s ez egyszerre úgy eltemette bennem a békességet,
hogy szegénynek még a kisujja sem látszott ki.
Szemem előtt döntötték be falusi házak ajtaját puskatussal, s szennyes, bocskoros, állati tekintetű
katonák ütöttek, szúrtak férfit, asszonyt, gyermeket. Lányokat tepertek le durva röhejjel a szalma
közé, s én mindezt láttam ott abban a percben, és láttam a megkínzottak vérben vonagló tekintetét.
Hallottam halálra botozottak utolsó hörgéseit. Láttam megcsonkított halottakat temetetlenül heverni
országutak szélén, s láttam a templomot, tornyán a gyűlölt kék-sárga-piros lobogóval s a papot,
ahogy vitték szuronyok között istentiszteletre. Puskatussal terelték a népet a templomba, aggot,
gyermeket, mindenkit, aki magyar volt, s az öreg tiszteletes úr ott állt szuronyok között a szószéken, s
könnyek folytak végig az arcán. Két oldalán két durva katona állott sapkával a fején, s szuronyaikkal a
palástot bökdösték.
- Mondjad!
S az öreg pap mondta:
- Szeretett híveim, az Úr Jézus Krisztusban... a diadalnak napját üli ma a földön... a gonoszság...
A szurony beledöfött a palástba.
- Úgy mondd, kutya, hogy a román hadsereg! - A román hadsereg...
- Budapesten van! - Budapesten van... - Nincs több Magyarország!
- ...nincs több... Magyarország... - Nem is lesz soha!
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben...
- Azt mondjad, hogy nem is lesz soha! Megöllek, kutya! - Nem is lesz soha...
- Magyarország!
- Magyarország... szenteltessék meg a Te neved...
- Áldja meg az Isten a román fegyvereket, mondjad! - Áldja meg az Isten...
- A román fegyvereket!
- ...a román fegyvereket... - És a királyt!
- .a királyt...
- És minden románt! - ...minden románt... - És pusztítson el benneteket, disznók!
- Es pusztítson el benneteket, disznók, a mi Urunk, a Jézus Krisztus dicsőségére, ámen...
Könnyek és szavak egyszerre hullottak, s a templomban zokogott gyermek és agg, férfi és asszony, s
az összeterelt nép körül katonák és falubeli románok álltak, részegen és ordítozva.
Láttam őket és sok mindenki mást, és sok minden mást láttam még abban az egyetlen percben,
ahogy ott álltam a sarjúillatú réten, aggodalmas magyarok között. S ezt mondottam nekik. Nem is én
mondottam, csupán csak a hangom, s annak valaki nagyobb úr parancsolt akkor.
- Ne féljetek. Velünk van az Isten.
Nem tudom, mi volt ez és hogyan történt, hogy ezt mondottam. De olyan tisztán és világosan éreztem
akkor, hogy velünk van az Isten s hogy az másképpen nem is lehetséges.
Egyszerre olyan kemény csend lett, mint igen ritka és nagy ünnepkor a templomban, ha a pap áldásra
emeli a kezét. Mezőn olyan csendet soha nem hallottam még addig, talán a tücskök is elhallgattak
egy pillanatra. S egyszerre mindannyian, a nélkül, hogy intettünk volna, hogy szóltunk volna valamit is
egymásnak, közös mozdulattal levettük fejünkről a kalapot.
Tudtuk, hogy az Isten egy pillanatra ottan állt közöttünk. Aztán a kaszás magyarok szó nélkül s
egyenként megfordultak, léptek néhányat födetlen fővel, azután homlokukra csapták a kalapot s
beálltak az elhagyott rendbe, némán, komolyan, méltóságosan.
A JEGYZŐ úr ott ült párnázott irodaszékében, s olyan gondtelten nézett maga elé, amikor
meglátogattam, mintha rég elfelejtett váltói jártak volna le azon a napon. Nem volt semmi dolgom az
irodán, csak tiszta és önzetlen kíváncsiságból tértem be oda. Látni akartam a jegyző urat, s megtudni
tőle, hogy miként vélekedik a sorsnak erről a fordulatáról.
Valamikor sovány kis tanító volt a jegyző úr, de aztán, mikor a régi magyar jegyzőknek menni kellett,
addig dörgölődzött ideoda, míg elkezdett ragadni reá a zsír, és megtették jegyzőnek éppen a mi
falunkba. Az új hivatalból szerényen kinőtt előbb egy csinos kis házacska, kertecskével, majd
negyven hold földecske, két holdnyi szőlőcske s végül egy apró kis malmocska is ragadt a tetejébe.
Egyik fiából szinte észrevétlenül orvos lett, a másikból ügyvéd, s az ügyvéd fiút egy szeszélyes hullám
rövid időre fellökte prefektusnak.
A jegyző úr jó ember volt, mint a kövér emberek általában, a magyaroknak jóindulatú leereszkedéssel
magyarázgatta húsz éven keresztül, hogy örvendjenek, ha élni hagyják őket, s ne sokat ugráljanak
iskola, egyház, gazdakör és hasonló céltalan dolgokkal. A magyar nép egészen derék kis nép volna -
magyarázgatta többször meghitt baráti társaságban a mi jó jegyző urunk -, ha a grófok s a papok nem
bolondítanák őket. Szeretnek dolgozni, s így pénzük is gyűlik, lehet préselni belőlük eleget. Szívesen
el is románosodnának, mert okos emberek, csak éppen a papokat s a grófokat kellene kipusztítani.
Szóval ezt a derék filozófusembert kerestem föl akkor az irodájában. Első pillanatban egy csüggedt
pocakot láttam meg belőle, aztán egy szomorúan fityegő zsírpárnás arcot, de akkor már fel is pattant
a székről, és olyan széles örömmel üdvözölt, mintha messzi útról hazatérő barátja lettem volna. Ez a
meglepő fogadtatás zavarba is hozott, mert az emlékezetem úgy vallotta, hogy a jegyző úr nem
szokott felállni az asztala mellől, ha bemegyek hozzá, hanem eldugja fejét az írások közé, s csak
onnan harapja elő köszönésemre a kurta feleletet, ilyenformán, hogy:
Azonban én nem hagytam magamat befolyásoltatni a látszat által, s úgy köszöntem neki, mint
máskor.
- Bune zua, domnu Notar!
Úgy látszik azonban, hogy arra a napra azt határozta el a sors, hogy engem egyre újabb
meglepetésekben fog részesíteni. Mert alighogy elhangzott az én köszöntésem, a jegyző úr széles
mosollyal már meg is felelt rá, mégpedig magyarul, s olyan folyékonyan, mintha éppen Debrecenben
tanulta volna.
- A, alázatos szolgája, méltóztassék parancsolni, örvendek a szerencsének!
Bár nem tudtam hirtelen megérteni, hogy mi lehet az a nagy szerencse, aminek a mi jegyzőnk annyira
örvend, de mégis visszamosolyogtam rá s barátságosan megráztam felém nyújtott kezét.
- Hogy van, jegyző úr? - érdeklődtem nagyon kedvesen. - O, köszönöm, megvagyunk csendesen,
megvagyunk... Ahogy körülnéztem az irodában, úgy éreztem, hogy valami megváltozott benne.
Hamar rájöttem: a falak csupaszok voltak. Ezzel szemben a kályha melletti sarokban nagy halmaz
papiros éktelenkedett. Azzal elégítettem ki kíváncsiságomat, hogy felemeltem az egyik papírlapot, s
akkor láttam, hogy az egyik propaganda térkép hever ott összegyűrve, nagy feketebetűs felirattal,
mely azt igyekszik mindenkivel elhitetni, hogy egyetlen barázdát sem lehet Nagyrománia területéből
elszakítani. A térkép mögül még egy kis tábla esett ki, az ismert szavakkal: beszéljetek románul!
Kicsit néztem őket, olyanforma érzésekkel, mint ahogy egy lelőtt varjút szokott az ember nézegetni,
amelyik miatt hosszú időn keresztül bosszankodott. Aztán visszalöktem mind a kettőt a földre, mert én
is úgy gondoltam, hogy oda valók.
- Nagytakarítás? - kérdeztem ártatlanul. A jegyző zavartan mosolygott.
- O, igen, khm - mondotta -, egy kicsit rendet csináltunk... Aztán minden összefüggés nélkül
elkomolyodott és megkérdezte:
- Mit tetszik gondolni, velem mi lesz? Ugye, nem voltam rossz ember?
Ahogy ott állt szemben velem az iroda közepén, és egész petyhüdt arca egyetlen kérdéssé alakult,
olyan nyomorúságos volt szegény, hogy szerettem volna megsajnálni Ugy éreztem, egy kis
vigasztalással tartozom neki.
- Nem tudom - mondottam -, de azt hiszem, a magyar állam méltányolni fogja azt az emberséges
bánásmódot bizonyára, amivel a román állam a magyar tisztviselőket kezelte...
Miután elmentem, még sokáig láttam a jegyzőt az ajtóban állni, s úgy bámulta az utcát, mintha a
jövendőjét kereste volna rajta. A postára is be akartam nézni, de zárva volt. Zörgetésemre előkerült
valahonnan az adószedő, s széles vigyorgással újságolta, hogy a postagalamb elrepült. A kisasszony
hazament Naszódra, s még a pénztárt is elvitte magával, bizonyára, nehogy elvesszen.
Előjött a bíró is, sajnálkozva vonogatta a vállát, hogy ő nem tudott a szökésről semmit, mert nem
engedte volna különben. Hazafelé menet azon tűnődtem, hogy micsoda nyelvtehetséggel áldotta meg
az Isten az ilyen embereket, mint amilyen nálunk a jegyző, a bíró, meg az adószedő. Néhány nappal
ezelőtt még nem tudtak egy szót sem magyarul s ma már úgy beszélnek, mintha egész életükben azt
tették volna.
Az utcán két vasgárdista legény jött szembe. Ismertem őket jól, de nem köszöntek. Némán és sötéten
mentek el mellettem, s hátam mögött hallottam még, ahogy az egyik ezt mondta:
- Ez is örvend mostan... Mire a másik:
- Lesz még másképpen is...
Igazat adtam ennek az utolsónak. Magam is arra gondoltam. Hogy lesz még másképpen. Lesz még
úgy, hogy megszületik az emberek között az igazság. Megszületik és felnő, és lesz belőle jegyző, bíró
és adószedő, lesz belőle legény és leány, ember és asszony, még főszolgabíró is lesz belőle, még
miniszter is. S furcsa lesz az nagyon, minálunk Erdélyben. De lesz még úgy is, és most már biztosan.
Nem annak a hangját fogják meghallani, aki nagyobbat ordít, hanem aki igazabbat szól. És nem az
lesz a legokosabb ember, aki a gyűlöletet tudja, hanem az, aki a szeretetet és a megértést.
Szerettem volna mindezt megmondani valakinek, de nem találkoztam senkivel. Csak a román tanító
került még utamba hazamenet, de az gyűlöletpárti volt, és úgyis menni készült már, mihelyt
meghallotta, hogy jön az igazság.
Így hát nem mondottam meg embernek, senkinek. De megmondottam a domboknak, akik a falu körül
álltak, s azok megértették. Megmondottam a fáknak is, ahogy átmentem alattuk, s a napnak, mikor
éppen lenyugodni készült. Szóltam róla a völgynek is és megmondtam néhány átmenő felhőnek, akik
az eget hajózták nyugatról keletnek. És megértették. A dombok rózsaszínűre gyúltak, s a völgy olyan
békés lett, mint az alvó ember. A felhők fellobogózták árbocaikat, s a nap úgy tűnt el a gerincek
mögött, mint aki siet, hogy jó hírt vigyen szomorú embereknek.
NÉGY NAP telt el már a tizennégyből. Még mindig nem mozdult senki. Izgatottan lestük a rádiót:
indulnak a honvédek? Nem indulnak? Mi lesz?
Mi lesz? Ez a kérdés roppant betűkkel töprengéseink fölé nőtt, s szinte elzárta már az eget. Kénköves
szag ülte a levegőt, mint villámjárások s ördögidézés idején.
Aztán jött. A hír. Villám az idegekre. - Átlépték a határt!...
- Jönnek! Jönnek!! jönnek!!!
Jöttek. Hallgattuk a rádió mellett. Az első falvak örömujjongása. Mámorban úszó Szatmár. Nagykároly
Nagyvárad. S mondták: Hétfőn Dés. Kedden Szamosújvár. Kedden lesznek nálunk. . .
Kedden.. , kedden! Kedden!!
Akkor csütörtök volt. Számoltuk a napokat: péntek, szombat, vasárnap, hétfő... ekkor már Désen
lesznek! S kedd... soha sem hittem volna, hogy így lehessen szeretni egy napot, egy szürke
hétköznapot, vagy csak egy szót is: kedd... ostoba nap máskor: most szent nappá változott. S arra
gondoltunk, hogy ezentúl nem vasárnap kellene legyen a hétvégi ünnep, hanem kedd. Mert hosszú,
keserves hosszú hetünk volt, csak most vettük észre igazán. Keserves hosszú munkahetünk,
huszonkét éves, csúf, rongyos hétköznapokból álló, s kedd lett a vasárnap rajta!
Hír jött, hogy Désen már adnak át mindent. Nagy költözködés van. S rendelet van, hogy az elkobzott
holmit vissza kell adják, akinek van olyan, menjen utána.
Nekünk puskáink voltak akkor Désen. Vadászpuskák, szép kedves vadászpuskák, emlékkel
megrakottak, öregek, hűségesek. Már tavasszal elvették őket tőlünk. Utánuk kell menni - mondta a
főszolgabíró -, most vissza kell adják.
Nem szívesen indultam el Désre. Mikor utoljára ott jártam, sok kellemetlen emlékkel rakódtam meg.
Egyáltalán, a megyeszékhelyünkhöz húsz év alatt sok kellemetlen emlékem fűződött. Utoljára útlevél
és fegyverengedély dolgában jártam ott.
A könyvnapra készültem, Budapestre. Napokon keresztül gyűjtögettem az írásokat, húsz darab kellett
ahhoz, hogy kisüljön belőle egy útlevél. Tizennyolc darab már a zsebemben volt, s még kettő
hiányzott. Egyik a katonaság. Másik a sziguranca. A katonaságon kezdtem.
Egész délelőttön keresztül ácsorogtam a hadkiegészítő irodák ajtói előtt. Hogy nagyon unalmas ne
legyen, egyszer az egyik ajtó előtt kellett hogy várjak, s egyszer a másik előtt. Sajnos csak két ajtó
volt, amelyik mögött a sorsomat intézni lehetett, mert különben változatosabb lett volna valamivel az
ácsorgásom.
Az ácsorgás a legostobább dolog a világon. Az ember áll, nekitámasztja hátát a falnak, s úgy néz
szerte a világba, mintha akkor született volna. Félórán keresztül elnéz egy udvaron játszó kutyát,
mintha soha még kutyát addig a napig nem látott volna, vagy egy legyet, amelyik a falon mászik, vagy
az őrt álló katona szögletes bakancsait, vagy a kaszárnya tetején egy varjút... tulajdonképpen
egészen mindegy, hogy mit néz az ember, az egész éppen csak a nézőszervek foglalkoztatására
szolgál, hogy ne unják magukat nagyon. Az agy ezalatt makacsul egyetlen pont körül tornázik, mint a
pók, amikor hálóját szövi, alulról, felülről, oldalról és minden lehető szögből azt az egyetlen
gondolatpontot kerülgeti, hogy mi lesz vajjon a kérvény sorsa, megkapja-e az ember, amit akar, vagy
nem.
Én is teljes fél napot ácsorogtam a hadkiegészítő két ajtója előtt felváltva, míg egy emberséges
őrmester száz lej ellenében tudtomra adta, hogy az útlevélhez való hozzájárulást leghamarabb egy
hét múlva kaphatom meg, tehát akkor jöjjek el újra. Mivel három nap múlva kezdődtek a könyvnapok
Budapesten, nem nyugodtam bele a dologba, s így egy üveg sör ellenében megtudtam még azt is,
hogy a prefektus adhat rövid időre szóló útlevelet akkor is, ha egy-két írás utólag érkezik be csak.
Tehát a sötét felhők között látszott egy kis darab kékség, melyhez hozzákötözhettem reményeimet.
Másfél óra múlva a prefektusi titkár úr magas színe előtt voltam. Zord arccal nézte át írásaimat, s
kijelentette, hogy csak abban az esetben terjesztheti elő kérésemet a prefektusnak, ha a sziguranca
engedélyét is megszerzem hozzá. Ekkor már délután négy óra volt.
Összeütöttem hirtelen a szükséges kérvényt, felöltöztettem megfelelő bélyegekkel őtet, s úgy vittem
el a szigurancára, mint násznagy a vőlegényt lányosházhoz.
Két úr, meg egy kisasszony voltak az irodában. Arról beszéltek éppen, hogy egy bizonyos Anikuca
kisasszony testén miként fe
szült múlt este egy sötétvörös színű ruha, s így köszönésemre nem is felelhettek. Miután megértettem
a szótanforgó tárgy fontosságát, szó nélkül és szerényen megálltam az ajtó mellett, s vártam a
magam idejére, minta tavaszi virág, ki arra vár, hogy a barátságos napfény előhívja a föld alól.
A barátságos napfény azonban nem akart előbújni sem a kisaszszony, sem a két úrféle tekintetéből.
Beszédjüket átvezették egyéb utakra, s az ment engedelmesen, mint a jámbor marha, akit kötőféken
hordoz gazdája. A kötőfék ebben az esetben a kisaszszony kezében volt, akinek a másik kettő hol
bókokat mondott, hol bonbonikának nevezte. A bonbonika néha féloldalról engem is megnézett
ugyan, de változatlanul tovább heherészett s vörösre festett körmeit piszkálta.
A két hivatalbeli ember közül az egyik sovány volt, a másik kövér. Sajnos olyannak látszott a helyzet,
mintha a sovány lett volna a főnök, s a kövér az alantas, bár én jobban szerettem volna az
ellenkezőjét, mivel megtanultam a hivataljárás iskolájában, hogy a kövér ember mindig
barátságosabb, mint a sovány. Így is állandóan a kövéret nézegettem, hogy az szóljon hozzám
valamit. Mégis a sovány volt az, aki egy félóra múlva megkérdezte:
- Mi kell? Há?
Megmondottam neki. Átvette tőlem az ünnepélyesen fölöltöztetett kérvényt, nézte, nézte, elolvasta
néhányszor, azután megkérdezte, hogy hol lakom és mi a foglalkozásom, bár ez teljesen fölösleges
volt, mert a kérvényből megtudhatott volna mindent. Aztán újra a kisasszonyhoz fordult.
- Kellemes lehet ilyenkor falun, mi? Nem lenne kedve egy kis kirándulásra, úgy kettesben, valami tó
mellé, vagy erdőbe, mi? Úgy szép kettesben, tudja!...
Közben tenyerét felfelé fordította, hogy olyannak látszott, mint egy csupasz, hátára fektetett
teknősbéka s az ujjával zongorázó mozdulatokat végzett felfelé, ami pontosan megfelelt a bajbajutott
teknős rúgdalódzásának. Hogy mi volt ennek a jelentősége, nem tudtam megérteni, de a bonbonika
úgy látszik megérthette, mert csintalan kacarászásba kezdett. Utána mondott valamit, amiből beszéd
keletkezett, s a kérvényem ott árválkodott az íróasztalon.
Újra eltelt egy félóra, míg eszébe jutottam a soványnak. - S miért akar Magyarországra menni?
- Orvosi kezelés végett - adtam meg a választ, s igyekeztem szenvedő arcot mutatni, ami a hosszú
ácsorgásra való tekintettel, azt hiszem, tökéletesen sikerült.
A sovány felhúzta az orrát, és apró, betegesen gyulladt szemeivel gyanakodva mért végig.
- Ugy? Szanatórium? Üdülés? Mi? Jó, akinek ilyesmire telik, hm, mi? Aztán nálunk nincs elég orvos
és nincs elég kórház? Szanatórium is van!
Úgy nézett rám, mintha arra várna, hogy megváltoztatom a véleményemet és tanácsot kérek tőle,
hogy melyik román szanatóriumot válasszam. Én azonban hallgattam, s így nem haladtunk tovább a
beszélgetésben.
Ezen felbosszankodhatott, mert hirtelen áttért a politikára, s elkezdte magyarázni a kövérnek, meg a
bonbonfikának:
- Bízzák csak rám a kisebbségi kérdést, elintézném hamar. Összegyűjteném mind a magyarokat, ide
Désre, a piacra, s géppuskát eresztenék közéjük. Két géppuska kellene csak. Meg lenne oldva az
egész kisebbségi kérdés!
Én a falnak támaszkodva álltam, s néztem a három embert. Nagyon szerettem volna a könyvnapra
kijutni, s így hallgattam, nem szóltam semmit. Csak a homlokom izzadt egy kicsit, s a kezem
reszketett, ahogy ökölbe szorítva a zsebemben tartottam. Néztem a három embert.
A soványat, ahogy elterpeszkedve, kinyújtott idomtalan lábakkal az íróasztal mellett ült, arcán valami
gúnyos, kegyetlen vonással, s a géppuskás kisebbségi elméletről beszélt. Olyan volt az egész ember,
mintha nem lett volna egyéb, csupán egy csontra száradt beteg gyűlölet s egy rakás emberkínzó
gonoszság, mely ott villogott gyulladt szemgolyóiban, s ott ült alacsony, lapos homlokán, gyomorbajos
ráncoktól teleárkolt arcán, s kegyetlen, gúnyos szája szélein. Olyan volt éppen, mintha a teremtésben
elkallódott rossz tulajdonságokat mind egy testbe vették volna bele, hogy megmutassák az
embereknek: ilyenek lennétek, ha nem őrködnének angyalok a születéseteknél.
A másik férfi szintén nem volt valami leányálom, de az előbbihez képest határozottan megnyugtató
jelenség. Kövér volt, s ez már sokat jelent. A kövér ember mindig kedélyesebb s barátságosabb az
élettel szemben, mint a sovány, akinek gyomorbaja van, s gyűlöl minden embert, akinek nem fája
gyomra. Ez az ember
kövér volt és kopasz. Nyaka kidagadt a szennyes és szűk gallérból, világosszürke ruháján
zsírpecsétek éktelenkedtek, s kéz helyett két eleven zsírpárna lógott elő kabátujjaiból. Ő nem sokat
beszélt, inkább csak bólogatott s egy zsebkéssel a körmeit faragta.
A bonbonika lehetett valami harminc-negyven év közötti ártatlanság. Sok csonttal, és kevés hússal a
csontokon. Vékony nyakán hosszú és kellemetlen alakú fejet hordott, amely úgy rakva volt festékkel,
hogy nem lehetett pontosan megállapítani, milyen. Lehet, hogy nagyon csúnya volt, lehet, hogy csak
mértékkel csúnya. Még az is lehet, bár nem valószínű, hogy nem volt csúnya egyáltalában. Mondom,
a festék miatt mindez nem volt felismerhető. Rikító színű ruháját gonddal igyekezett minden
mozdulatnál úgy elrendezni, hogy a lábai térden felül legalább egy arasszal látszódjanak. Ez
többnyire sikerült is. Körmei hosszúak voltak és égővörösre lakkozottak. Bizonyára nagyon szépnek
érezte magát.
Folyt tehát a beszéd a kisebbségi kérdés körül, s én néztem őket. Fél hatkor azonban megkíséreltem
a figyelmet újra magamra terelni. - Bocsánatot kérek, de a prefektúra hatkor zár, s addig szeretnék
oda visszajutni az írásokkal.,.
A sovány úgy meresztette rám gyulladt szemeit, mintha legalább is az apját öltem volna meg tegnap.
- Mit érdekel engem a prefektúra! - reccsent reám dühösen, s a szájából egy darab nyál az asztalra
fröccsent. - Azt hiszi, engem lehet befolyásolni ilyesmivel? Nálam nincs semmiféle protekció! Én nem
törődöm a prefektúrával! Akkor végzem a dolgomat, amikor akarom, érti? Különben is, már nincs
hivatalos óra. Öt óra elmúlt! Már nem vagyok köteles dolgozni. Nem vagyok köteles. Érti?
Azt hiszem, megértettem, mert bólintottam rá. Bólintottam, azután nyeltem egyet s roppant alázatos
hangon megkértem a hatalmas sovány urat, hogy ne a prefektúra miatt, hanem az én kedvemért írja
alá a kérvényemet akkor is, ha a hivatalos óra eltelt már, mert szeretném még ma megkapni az
útlevelet.
Az alázatos hang olyan volt neki, mint tűznek az olaj. Menynyezetig lángolt az üvöltése.
- Ti magyarok mindig effélével jöttök! Mindig kell nektek valami! Mindig csak kértek, kértek! Még
szabad időnkben is nektek dolgozunk! Aztán beszélitek, hogy nincs jó dolgotok Romániában!
Menjetek ki, ha nincs jó dolgotok! Menjetek a fenébe, Budapestre! Hát nem vagytok szabadok? Nem?
Járhattok össze-vissza az országban, mehettek, ahová akartok, az ördög sem kérdi meg, hogy hová
mentek! Tudom én, miért akartok ti mind Budapestre menni! Budapestre! La Budapesta! Tudom én!
Revízió kell nektek! Hát adnék én nektek Budapestet és revíziót! Adnék én nektek! Vigyázzatok csak,
mert ha nem fértek a bőrötökbe, még az is eljön! Vigyázzatok csak, ti... ti magyarok!
Álltam a fal mellett, mint az iskolásfiú, kit a tanító szid. Álltam és nem szóltam semmit a sovány
embernek, hogy olyan undorral köpte ki azt a szót, hogy magyarok, mintha csigába harapott volna.
Nagyon szelíd voltam, csak éppen az ujjaim rángatództak s a fogam csikorgott egy kicsit. Csak éppen
szerettem volna ököllel odavágni az arca közepébe, hogy széjjelloccsanjon, mint egy rohadt záptojás.
Csak éppen szerettem volna felkapni az asztalt előle s a falhoz vágni, hogy ezer szilánkká menjen,
csak éppen szerettem volna belerúgni a falakba, hogy szétdűljenek... de egyébként egészen szelíden
és nyugodtan álltam ott.
Mikor aztán kellőleg kiacsarkodta magát ez a rokonszenves sovány ember, akkor hirtelen ötlettel újra
a bonbonikához fordult, aki eddig ostoba pulykaszemeivel engem mustrálgatott, s megkérdezte tőle
egy hódító mosoly kíséretében, hogy nem jönne-e el vele vacsora után holdfénynél a Szamosba
fürdeni. Ebből újra hosszú beszélgetés lett, s a mutató közeledni kezdett az órán a hathoz.
Már csak öt perc választotta el tőle, mikor a sovány újra rámvetette beteg pillantását.
- Hát még mindig itt vagy? - csodálkozott. Miután kellőleg kicsodálkozta magát béketűrésemen,
felvette az írást, újra átolvasta, majd egyetlen lendülettel ráírta a nevét, s még valamit hozzá, néhány
pillanatig gyönyörködött szellemi munkájában, végül ráütött egy pecsétet és felém nyújtotta.
- Na nesze. Megcsináltam, látod. Mert jó ember vagyok. Mi románok mind igen jó emberek vagyunk,
az a baj. Érted? Nem érted? Hát mi vagy te? Török vagy? Magyar vagy? Na, fogjad. Adj ide bélyegre
kétszáz lejt, aztán mehetsz. Te török. Ne mondd, hogy rossz ember vagyok.
Nem mondtam én semmit. Mert ha kinyitottam volna a számat, abból nagyon csúnya szavak jöttek
volna ki akkor. De nem nyitottam ki. Előkerestem a kétszáz lejt, odalöktem az asztalra, s mentem.
Még a köszönéssel is adós maradtam, de nem is kívánta azt tőlem ott senki.

Utolsó percben érkeztem a prefektúrára. A titkár mord arccal átvette írásaimat, s eltűnt velük a
párnázott ajtó mögött. Alig félperc múlva visszajött. Az egészet odalökte elém az asztalra, s kurtán
ennyit mondott:
- A prefektus úr nem ad útlevelet önnek. Már vette is a kalapját, s több szót nem vesztegetett rám.
Szóval a prefektus úr nem ad. Egye meg a fene a prefektus urat. Egy pillanatig még megálltam a
megyeház előtt, s küzdelmet vívott bennem a méreg meg a józanság. Hogy szaladjak-e le az
állomásra, ahol még elérhetem a hazafelé menő vonatot, vagy menjek vissza a szigurancára, s
vágjam képibe annak a sovány disznónak valamennyi írásomat. Végül is a józanság lett a győztes, s
egy csöndes, de hosszú káromkodást kieresztve a fogaim között, elindultam az állomás felé.
A tanulság mindenesetre az volt, hogy soha az ember meg ne alázza magát, még akkor se, ha azt
hiszi, hogy ezzel valamit elérhet, amit különben sem sikerülne elérnie. Az emberi méltóság mindennél
előbbre való, s nem szabad áruba bocsátani, mert az ember csak kellemetlen perceket s utólagos
szégyent meg bosszúságot vásárol vele.
Második dési utam ebben az évben a fegyvertartási engedélyek miatt volt. Családomban ugyanis
valamennyien igen kedveljük a vadászatot, és van néhány kedves, megszokott és jó vadász-
fegyverünk. Ezeket a fegyvereket még a tavaszon elvették tőlünk, valószínűleg azért, nehogy kárt
tehessünk velük a román birodalomban. Egy ideig a csendőrőrmesternél voltak, s az kiadta szívesen
egy-két napra, ha őzbakra mentünk. De onnan elvitték később Désre, és többet nem tudtuk megkapni
őket. Így aztán kérvényt adtunk be a prefektushoz, hogy kapjunk újra fegyverengedélyt, s egy
hónappal a kérvény beadása után elmentem, hogy megnézzem, mennyire haladt előre az ügyünk.
A harmadosztályú kocsi, amelyiken Szamosújvártól Désig utaztam,tele volt bevónuló és szabadságra
igyekvő katonákkal. Csupán hárman voltunk civilek, én magam s két iparosforma ember a kocsi
másik szögletében. Én csendben ültem, a két iparos pedig ott túl halkan beszélgetett egymással,
magyarul.
Feleúton lehettünk, mikor egy katona nyitva hagyta az ajtót. Az egyik iparos nagyon udvariasan szólt
neki románul.
- Kérem, tegye be az ajtót, huzat van.
A katona azonnal eleget tett a kérésnek, azonban a szakasz közepén megszólalt egy kellemetlen
hang:
- Ugye most tudsz románul, ha kell valami! Ha tudtok románul, mit beszéltek magyarul? Romániában
vagytok, jegyezzétek meg, s ha magyarul akartok ugatni, menjetek Budapestre.
Odanéztem. Persze sovány ember volt. Egy sovány önkéntesőrmester. Madárképű,
alacsonyhomlokú, jellegzetes román tanítóarc. Még sokáig szidta a két iparost, s látszott rajta, hogy
szívesen veszekedne is, de nem volt kivel. Azok hallgattak, s kinéztek az ablakon.
Mikor a prefektúrán megtudta a titkár, hogy miben járok, szinte védőleg emelte maga elé a kezeit.
- Fegyverengedély? Az, kérem, lehetetlen.
- Miért? - kérdeztem megdöbbenve és kissé bosszúsan. Rámnézett. Hosszasan nézett engem, s nem
is ellenségesen, inkább kissé csodálkozva, hogy ilyen nehézfejű ember is van a világon. Aztán vállat
vont.
- Gondolkozzon rajta. Talán eszébe jut. Gondolkoztam rajta. Akkor is, azután is.
Még most is gondolkozom rajta, valahányszor románokkal találkozom. És igaza volt a titkár úrnak,
mert eszembe is jutott. Azért nem kaphattam fegyverengedélyt, azért nem tarthattam vadászpuskát,
mert magyar voltam. Eszembe jutott, és nem is felejtettem el többet soha.
Akkor azonban nem nyugodtam bele olyan könnyen, s továbbmentem a prefektushoz. Hosszú idő
múlva bejutottam a párnázott ajtó mögé. Ha jól tudom, negyvenhatodik prefektusa volt Désnek ez az
úr. De lehet, hogy tévedek, és a negyvenhetedik volt, vagy negyvenötödik. Kis szőke, szilimány
ember volt, és kegyetlenül barátságos. Mikor meghallotta a kérésemet, olyan udvariasan mosolygott
reám, mintha ott nyomban fiává akart volna fogadni. Pedig ezt mondotta:
- Nagyon sajnálom, domnule, de nem tehetem meg. Szigorú rendeleteink vannak. A kisebbségek
nem tarthatnak fegyvert. Udvariasan elbúcsúztunk utána, s borzasztóan tiszteltük egymást.
MINDEZ újra megfordult a fejemben, mikor Désre indultam a puskámért. Kellemetlen érzésekkel
indultam neki. Nem akartam vonaton menni, s így szekéren döcögtem, amit az öreg Pengő húzott,
komoly, lassú ügetéssel. Mellettem ült a vadőr.
Döcögtünk, döcögtünk. Akkor már híre járt, hogy költözködnek a tisztviselők, s mások is, kik úgy érzik,
hogy vaj van a fejükön. Füzesen találtunk is néhány felrakott szekeret, bútorral, batyuval és gondtelt
nézésű emberekkel. Az egyik szekéren megláttuk az adónyúzó urat is, ami hirtelen jókedvre derítette
vadőröm egyszerű lelkét.
- Nini, ezt is megcsípte a bolha, hogy úgy siet! Szamosújváron már visszavonuló katonaság került az
utunkba. Fáradtak voltak, piszkosak és rendetlenek. Vert hadsereg benyomását tették. Rongyosan
lógott rajtuk a ruha, s össze-vissza szaladgáltak a városban élelem után. A piac tele volt felrakott
teherkocsival, szaladgáló románokkal, fiatalemberekkel és kétségbeesett, kifestett nőkkel, volt köztük
néhány ismerős is, és ez csöndes megelégedést váltott ki bennem.
Ott a piacon leselkedett rám az első meglepetés is. Ahogy pihentettem a lovat, s járkáltam szivarozva
fel-le a szekér mellett, egyszerre csak láttam, hogy roppant integetéssel rohan felém a kis köpcös
rendőrfőnök. Mi a fene baja lehet ennek velem? - hökkentem meg az első pillanatban. De a kis guruló
ember annyira telítve volt barátságos érzelmekkel velem szemben, hogy bizalmatlanságom hamar
elpárolgott. Nagy szeretettel fogtunk kezet. Soha dolgom az életben nem volt ezzel az emberrel, csak
éppen a társulati vadászatokról ismertük egymást, és így semmi akadálya nem volt köztünk a
barátságnak.
Beszélgettünk vadászatról, s hogy én éppen a puskák után megyek, aztán a kis gömböc arca
egyszerre elkomolyodott.
- Vajjon velem mi lesz most, mit gondol?
- Hát én azt honnan tudjam? - csodálkoztam reá.- Nem voltam én rossz ember... ugye, nem voltam
az? Ha lehetett valahol segíteni a magyarokon, én mindig segítettem... ugye, igaz, nem voltam rossz
ember? - Csak a fejemet csóváltam, s ő folytatta: - Itt vagyok, kérem, a családommal, házam nincs,
földem nincs, még ahhoz sem volt elég eszem, hogy lopjak, mint-a többi. Nincs egyebem, csak ez a
húsz éves szolgálatom. Ha kitesznek: köthetem fel magamat is, a családomat is... Tessék szólni
-majd értem egy jó szót... bár detektívnek vagy egyszerű rendőrnek tartsanak meg... nem hiszem,
hogy rossz ember lettem volna...
-Nem tagadom, megsajnáltam szegényt. A máskor oly jókedvű kis kerek emberke esett volt és
szomorú. Azóta sokszor gondolkoztam ezen, és nem vonom vissza a sajnálatomat ma sem. Aki
-vagyont lopott magának húsz év alatt, azt vigye az ördög, éhen pusztul. De ezek az apró fiúk,
szegények, igazán nem tehetnek semmiről. Bábszínházat játszott velük a történelem. Éltek valahol
-békésen a hegyek között, juhot legeltettek vagy földet szántottak,
-s egyszerre csak fölkavarta őket valami bolond forgószél, csinált belőlük urat, még nagyobb urat,
húsz évig tartotta őket ebben az uraságban, míg szépen kiépítették maguk köré az egész életet,
-maguk és családjuk életét, de talajt gyűjteni maguk alá buták voltak és ügyetlenek... aztán egyszerre
vége lett a színháznak, s ők ott állnak a semmiben, talajtalanul és gyökértelenül, megtréfált, szomorú
bohócai a sorsnak.
-Álltunk a piacon és töprengtünk, mindegyikünk a maga gondolatjain. Hirtelen hozzám fordult megint.
- Most szerelik le a rendőrséget. Nem lenne szüksége valamire?
-Egy pillanatig csodálkoztam a kis ember gyors élelmességén, aztán eszembe jutott valami. Rég
vágytam egy gumibotra, olyanra,amilyen a rendőröknek volt.
- Mondja, nem lehetne egy gumibotot kapni?
- Dehogynem.- Már forgatta is a fejét kereken a köpcös, amíg meglátott egy
-arra siető rendőrt.
-- Hai! - kiáltotta magához. A rendőr jött, s megállt közömbösen a gazdája előtt. Tisztelgésről szó sem
volt persze.
-- Mennyit kell fizessetek, ha elvesztitek a gumibotot?
Nyolcvan lejt. - Na, add ide. A rendőr értelmetlenül bámult rá.
- Add ide, nem hallod?! - ordította a főnök, s letépte a rendőr csuklójáról a fityegő bunkót, s nekem
nyújtotta. - Na, mit állsz itt, eredj a fenébe!
Megrettenve kotródott odébb szegény rendőr. Én előkotortam száz lejt, s a köpcösnek adtam. Az
zsebrevágta, s az üzlet készen volt. A kincstárnak járó nyolcvan lejt,

Gyenge írás...